A januári Városi Urbanisztikai, Klíma- és Környezetvédelmi Bizottság ülésén egy különös esetet tárgyaltak. Az egri Bartakovics utca tetején található egy hársfa, amelyre helyi védelmet kért egy lakos. Azonban ugyanerre a fára a mellette lévő telek tulajdonosa már korábban kivágási bejelentést nyújtott be az önkormányzathoz Az eset nem egyedi, a közterületi fák gyakran akadálya az ingatlanhasználatnak. Az rávilágít arra, hogy az önkormányzat hosszú évek óta rendszerszinten hanyagolja el a környezeti értékeinket. Vizsgáljuk meg közelebbről a történetet.

Expozíció

Tizeshonvéd, Bem tábornok, Laktanya, Hatvanasezred, Bartakovics. A károlyvárosi kis utcákat gazdagon lepik el a közterületi fák, a forró hónapokban mindenkinek hűs árnyékot biztosítva. Öröm látni a rengeteg zöldet. Ha történetünk augusztusban játszódna, akkor egy teljesen más közhangulat uralkodna. Az utcákban családi házak és társasházak váltják egymást, kisebb udvarokkal, kevés garázzsal és rengeteg parkoló autóval. Hiába a sok zöld, a gépjárművek sokasága, illetve az átmenő forgalom néha megkeseríti az idilli környezetet. A közelben a Kossut Zsuzsa iskola fiataljai is előszeretettel bandáznak a tanítási órák után, cigicsikkek, használt zsepik és energiaitalos dobozok lepik el a környéket. Az alapvető problémák mellett mégis most egy hársfa a főszereplő, amely a Bartakovics utca tetején, a Dobó István Laktanya szomszédságában élné életét 25 méter magasan.

Néhány lakó elmondása szerint a hársfával már több a gond, mint a haszon. A gyökerei feltörték a betont, sokat szemetel, ágai néha-néha letöredeznek, a levelei eldugítják az ereszcsatornákat. Állításuk szerint többször jelezték az önkormányzatnak, hogy illendő lenne kezelésbe venni a fát, mielőtt még valami gond történne, de nemhogy tett, válasz sem nagyon érkezett. A lakók saját pénzüket, idejüket és energiájukat fordítják a rendrakásra, már ameddig bírják. Van, aki már kivágatná, más csak visszanyesné, megoszlanak a vélemények.

Noha ez egy fa a több ezer közül, valószínűsíthető, hogy sokaknak okozott már valamilyen gondot egy közterületen lévő növényzet. 2021 szeptemberében például a Petőfi utcában a hajnali viharok miatt a fák ágai leszakadtak vagy kidőltek, magukkal rántva a villagypóznákat is. Anyagi kár igen, személyi sérülés nem történt. De nem is kell messzire mennünk, tavaly júniusban a Bartakovics utcában szintén súlyos károkat okozott egy vihar, a kidőlt fák az autókon landoltak. A közterületi fák ápolása, karbantartása az önkormányzat mindenkori feladata lenne, ezért a lakosok teljesen jogosan aggódnak és élnek kritikával, ha azt látják, hogy a hivatal nem látja el a feladatát. Amennyiben egy fa kidől, kárt okoz és egyértelműen megállapítható, vagy szakértő által bizonyításra kerül, hogy a fa beteg volt, nem volt megfelelően ápolva, karbantartva, a felelősséget a károkozó, tehát az önkormányzat (mint a közterületi fa tulajdonosa) viseli, kivéve vis maior esetben.

Bonyodalom

A Bartakovics utcai hársfa esete nem egyedi, csak valószínű, hogy nem ismertük volna meg, ha egy lakos nem kezdeményezi a helyi védelem alá helyezését. Ezt amúgy bárki megteheti egy épülettel, közterületi fával, egy szoborral vagy akár egy egész utcával, de mégsem jellemző az egri kultúrára. A mindenkori városvezetés állandóan zászlajára tűzi az épített örökségünket és a környezetünk védelmét, de valahogy mégsem akar élni az egyetlen önkormányzati eszközével, amellyel - komoly szándékkal és akarattal - csodákat lehetne tenni a városunkban.

A lakos viszont így tett, persze a védelem hozzájárulásáról az illetékes önkormányzati bizottságnak, aztán a közgyűlésnek kell döntenie. A csavar a történetben ott kezdődik, hogy tavaly szeptember elején már érkezett egy kivágási kérelem ugyanerre a fára, ugyanis a mellette lévő ingatlan új tulajdonosa építkezni szeretett volna. A hársfa - korából kifolyólag - védőtávolságon belül került az évtizedek alatt, így az építkezés következtében – főleg a gyökérzete – megsérülhet, kiszáradhat, veszélyessé válhat, akár ki is dőlhet. Az ingatlantulajdonos bement az önkormányzathoz, egy statikai szakvéleménnyel alátámasztva kérte a hivatalt, hogy vágják ki a fát, azonban a szabályszerű kivágásnak a rá kedvezőtlen részeit - mint a fakivágás költsége, fapótlás és a kompenzáció módja - mind eltolta magától. A szakvélemény azzal érvel, hogy a fát ültették rossz helyre, a régi épület volt előbb, tehát nem vették korábban figyelembe a védőtávolságot a beépítési vonaltól. Időközben az építtető minden bontási és építési engedélyt beszerzett, egyedül a fa állt a munkálatok útjába. A hársfa – elvileg - károsította a régi épületet, de azóta már el is bontották, tehát a károkozás eleve fals indokként szerepelt. Érdekesség, hogy az építtető gazdasági épületre kérte a bontást, nem pedig lakóépületre. Az új építkezés viszont a tervezhetősége okán akár a fa megtartásával is számolhatna, persze ez macerásabb és költségesebb az építtetőnek.

Kibontakozás

Információk szerint az önkormányzatnak tavaly szeptemberre már elfogyott a fakivágásokra fordítható kerete. Ezután a helyi védelem kérelmezése is megérkezett a hivatalhoz november közepén, tehát két hónappal később a kivágási kérelem után. Az önkormányzat csak ekkor reagált az ingatlantulajdonos kérésére. Ebben a levélben taglalják, hogy fa egészséges, néhány ága száraz csak, kivágása kertész-szakmai szempontból nem indokolt, a metszése viszont célszerű, az építkezés munkálatai során pedig lehet alkalmazkodni a fa védelméhez. Röviden tehát nem engedélyezték a fa kivágását. A válasz késleltetésével, ha anyagi kárt nem is, de stresszel és kellemetlenséggel járó heteket a hivatal biztosan okozott az építtetőnek, hiszen manapság megbízható kivitelezőket halogatott időpontokkal nehezen találni, és az árak is folyton változnak.

A helyzet fokozódása miatt fennáll a veszélye, hogy az építtető akár agresszívabbá is válhat, magyarán elkezdik az építkezést a hárs megfelelő védelme nélkül és majd foglalkozik a fával az, aki akar. Ezzel viszont mindenképpen törvényt sértene az építtető, hiszen a magánjogban akkor is felel, ha semmilyen vétkesség nem terheli, azaz negligentia (hanyag gondatlanság) áll fenn. Ilyen lehet például a favédelmi terv el nem készítése, amely épp úgy magával vonhat polgári jogi kártérítési felelősséget, hiszen, ha a fa kipusztulása és a nem körültekintő építkezés egyenes ok-okozati összefüggésbe hozható, megállapítható a környezetkárosító magatartás. Ne felejtsük el, hogy ez a fa – és megannyi társa – nem csak az önkormányzaté, hanem az építtetőé, a helyi védelmet kérő lakosé, a hivatalban dolgozóké, az építkezési vállalkozóé, tehát mindenkié, ezért minden fa (és a környezetünk) közérdeknek számít. Nagyjából ezekről szólnak a vonatkozó törvények is, ha esetleg egyénileg máshogy gondolkodnák erről.

Összegezve tehát, az önkormányzat sem tett eleget a kötelezettségeinek, nem ápolta kellő gondossággal a fát (ez általános jellegű), de a labda mint felelősség most az építtető térfelén pattog. Ha holnap egy nagy vihar kidönti a fát valamelyik szomszédos épületre, az önkormányzat sem perelhető, mert a fa statikai állapota kielégítő. Viszont ha az építtető hanyagsága miatt sérül és úgy dől ki, mondjuk egy év múlva, akkor ő felelősségre vonható.

A lakos, aki a helyi védelmet kérte, különös érzékenységgel kezelte a magasra nőtt hársfát. Állapotát minden évszakban lefényképezte, a januári bizottsági ülésre egy okleveles faápoló szakmai véleményét is hozta. Abban reménykedik, hogy a fa megmarad, hiszen a szomszédos házaknak, lakásoknak csak ez az egy fa nyújt árnyékot a melegben. Ráadásul, ha eltűnik, valamennyi ház udvarára belátni, a privátszféra érzete is megszűnne. Természetesen ezen kívül még számtalan ökológiailag kedvező hatása van a hársnak, melyet mindenki ismerhet. A helyi védelmet a környezethez való joggal támasztotta alá, de a faápoló is részletes vizsgálattal a fa megtarthatósága mellett érvelt. Ha ez nem lenne elég, a nemrégi beiktatott városi főkertész is a helyi védelmet javasolta. Persze, miért is vágatnának ki akármilyen fát a környezettel foglalkozó szakemberek? Nem kérdőjelezhetjük meg az objektivitásukat, ha tényleg beteg vagy veszélyes egy fa, akkor áldásukat adnák egy kivágásra, ellenkező esetben felelősséggel tartoznának ők is, ami az állásukba is kerülhet.

A hárs favizsgálati jegyzőkönyvében olvasható, hogy bár nem a legértékesebb fa a világon, de a korának és az élőhelyének megfelelő állapotú, értékes fa, amely a szakszerű ápolása mellett még sokáig megtartható. A vizsgálat megjegyzi, hogy sérülés esetén – a fa faji sajátossága miatt – gyorsan leépülhet, balesetveszélyessé válhat, azonban szakszerű védelemmel a károk minimalizálhatók az építkezés során. A kezelési javaslat szerint a garázsbejáró betonelemeit - amelyet a gyökerek már megrepesztettek – el kell távolítani, majd úgy kialakítani, hogy a fa ne sérüljön, és a garázs is használható legyen. (Ez a garázs nem az építtető tulajdonában van, hanem közvetlen a telek mellett.) A javaslat kitér az ápoló metszésre, valamint a lombkorona 15-20%-os kurtítására, a favédelmi zóna kialakítására és a szakszerű felügyeletre.

Tetőpont

A leendő szomszédok szerint az építtető nem akarja elkezdeni az új ház alapozását, ameddig a fát ki nem vágja valaki. A történetből már nyertesként már senki sem kerül ki. Az ingatlantulajdonosnak több mint két hónapja húzódik az építkezése, a környezetért aggódó civil egyedül veszi fel a harcot a magánérdekkel szemben, az önkormányzatról pedig újfent kiderült, hogy semmilyen rendszere, stratégiája vagy terve nincs ilyen esetekre, és a környezetünket sem képes megfelelően ápolni, rendben tartani. A januári bizottsági ülésen a testület nem döntött a helyi védelemről (csak erről lehetett, a kivágáshoz ugye nem járult hozzá korábban az önkormányzat), további vizsgálatokat kértek be. A februári bizottsági ülésen (február 13.) újra terítékre került az ügy. Az előterjesztésben már kissé ellentmondásosan fogalmaztak: a hárs élőhelyi adottságai rosszak, egyértelműen veszélyt jelent a környezetére, egészségi állapotára vonatkozóan közepes osztályzatot kapott, azaz egy évtizeden belül lecserélendő. A bizottsági tagok végül egyhangúlag elfogadták a hársfa a helyi védelem alá helyezés elindítását.

A fa védelmére megközelítőleg egy millió forintot kellene szánni, de ez nem az építkezésre vonatkozik, hanem csak a fa védelmére. A kérdés nem az, hogy honnan teremti elő az önkormányzat ezt az összeget, hanem hogy képes-e dönteni a közérdek és a magánérdek közt, akár úgy is, hogy az építkezés költségeibe úgymond beszáll. Az elmúlt évek gyakorlatából az látszik, hogy arra költenek, amire éppen akarnak. Ne felejtsük, hogy tavaly tavasszal a két alpolgármester és egy képviselő a választókörzeti feladatokra szánt költségkeretből – ami 10 millió forint körzetenként – többek közt koncertre, motoros felvonulásra és egytársasjáték fejlesztésére költötte. Majd jusson eszünkbe, ha esetleg később arra hivatkoznának, hogy a hársfa védelmére már nem jut pénz. A helyzetet súlyosbítja, hogy a Hajdúhegyen és a Károlyvárosban – a saját dokumentációim szerint – az elmúlt fél évben már nyolc fát kivágtak különböző indokok miatt.

Megoldás

Természetesen az önkormányzatnak megvannak a forrásai, az aranyközépút járható, az új ház is megépülhetne és a fa is megmaradhatna. A bizottság döntése után mindenképpen illendő lenne a közgyűlésen beszélni az ügyről mint általános jelenségről. Itt lenne az ideje annak, hogy megtudjuk, hogy a képviselők milyen viszonyt ápolnak a közérdek és a magánérdek egyensúlyával, a környezetvédelemmel, a hivatali eljárással, a főkertész intézményével, a közterületi növényzettel. Tekintve, hogy az egri belpolitika és a közéleti viszonyok egy jó ideje a karaktergyilkolásokról, bűnszervezetekről, bűnüldözésekről, bezárt parkolóházakról, fiktív és színezett hírekről, a közbeszéd és a közélet züllesztéséről szólnak, félő, hogy az ilyen és hasonló ügyek egyszerűen eltűnnek a zajban. Ha valamiről, akkor a környezetünk védelméről, az egyre fogyatkozó növényzetről, az állandóan kifogásolt levegőminőségről, aszályról, vízmegtartásról, megújuló energiáról, röviden a jövőnk biztosításáról kötelező lenne beszélni, de leginkább tenni érte.

A következő lépésben már a tettek mezejére kell lépnie az önkormányzatnak, illetve az építtetőnek is. A Bartakovics utcai hársfa ügye precedens értékű. A történetünk vége lehet példás, vagy éppen katasztrófa is. Ne feledjük, a környezetünk közérdek, emellett kiállni, képviselni, határozott politikai döntést igényel. A helyi védelemről megszületett a döntés, lássuk, képesek-e elvégezni a vele járó munkát.

A napokban elindul az aláírásgyűjtés az elkerülő úttal kapcsolatos referendumért. A népszavazás mindig jó politikai eszköz, gyenge lábakon álló demokráciánk mozgósító ereje. Most egy olyan ügyről szavazhatunk, amiről már réges-rég döntöttek. Az elkerülő út évtizedek óta tartó bohózatát nézzük, pedig a többség nem erre váltott jegyet. Sétáljunk el a repülőtér felé, a dombtetőre, ahol elénk tárul az élő Windows XP háttér. A lankás szőlőbirtok, a tanya, az állatok, minden, ami körül veszi a Nagy-Eged hegyet. Na, most képzeljük el azt, ahogy kettévágja egy út, és minden autó zaja egy örök visszhang.

Félreértés ne essék, az elkerülő út már a 2024-es kampány része. Ezzel semmi baj nem lenne, ha akármelyik problémánkra is megoldásként szolgálna, ehelyett csak egy kényelmes ürügy, amivel könnyű hangulatot gerjeszteni. Tavaly dúltak az indulatok, politikusainknak minden alkalommal sikerült megbolygatni a közéletet, majd végül mozgósítani egy városrészt, amely a háta közepére se, pontosabban az udvarába nem kíván egy utat. Minél távolabb legyen, mondogatták a kertvárosiak, sajnos ezzel zöld jelzést mutatva a kormány aszfaltperverziójának és városatyáink látszatpolitizálásának. Néha félelmetes, hogy politikusaink mennyire más világban élnek, mennyire nem képesek érdemben reagálni valós problémákra.

Eger üdvössége az elkerülő út, mondogatják vezetőink, mi meg napról-napra egyre több élelmiszerről mondunk le.

Az a baj ezekkel a fránya utakkal, hogy előbb-utóbb autók mennek rajtuk. Hogy kevesebb legyen az egyiken, építenek egy másikat. Ha az is kevésnek bizonyul, építenek még hozzá. Az urbanisztikában ezt hívják gerjesztett keresletnek, ami azt a tévképzetet adja, hogy több út gyorsabb haladást biztosít, de végső soron csak arra ösztönöz, hogy autóba üljünk, ahelyett, hogy más közlekedési eszközt választanánk. Végül is ameddig mi vesszük meg az autót, mi tankolunk bele, fizetjük utána az adót, az úthasználati díjat, addig legalább nem követeljük a minőségi tömegközlekedést, a belső közlekedésinfrastruktúra fejlesztését, az alternatív megoldásokat és ösztönzőket, a gyalog vagy kerékpárral könnyen elérhető szolgáltatásokat és az emberközpontú és fenntartható városokat. Ráadásul a kormány majd hülye lesz ezen változtatni: helyben összeszereljük olcsón azt, amit utána mi veszünk meg drágán, a német multik meg köszönik, jól vannak. Még szerencse, hogy az elektromos autóknak is kell az út. Jöhetnek az akkugyárak is, úgyis túl sok a víz, a jó termőföld, nem lehet tőlük utakat építeni.

A legtöbb politikus a mai napig úgy tesz, mintha a gerjesztett kereslet nem létezne.

Pedig nagyjából ebből élnek. Ahol valamilyen nagyobb volumenű beruházás történik, ott már a szájuk szélét nyalogatják a telepspekulánsok, az oligarchák és a NER-közeli vállalkozók. Ha ez már nem érné el az ingerküszöbünket, akkor érdemes belegondolnunk a hosszútávú következményébe, ami röviden annyi, hogy a meglévő problémákat csak nagyobbra duzzasztjuk. Mindenki tudja, Eger adottságaihoz képest túl sok az autó és nem lehet az utakat szélesíteni. Sok olyan közlekedési anomália van, amelyek ordítanak a megoldásért. Például, a négysávoson egyszerűen túl sok a lámpa, több helyen indokolatlanul megfogja a forgalmat, ráadásul a néhány évvel ezelőtti zöldhullámosítás sem megfelelő már. Az autóbusz-pályaudvart is borzasztóan kinőttük, az egyik legrosszabb csomóponttá vált. A 25-ös és a Sas út kereszteződése, ahol egy nyúlfarknyi lehajtóról tudunk csak balra kanyarodni a Spar felé, állandóan bedugul. Mindenki ismeri ezeket. Erre jön a politikus, felvillan a villanykörte a fejében, hogy nem az autó sok, hanem az út kevés, hát építsünk még.

Az elkerülő út mint megoldás a közlekedési problémáinkra olyan, mintha egy túlsúlyos ember lazítana egyet a nadrágszíján.

A legnagyobb probléma, hogy ezt a javaslatot mint megoldást mi el is fogadjuk, legalább is úgy tűnik, hogy nem annyira ellenkezünk. Igaz, legtöbbünk megtette a tőle telhetőt: nem az elkerülő útra szavaztunk 2019-ben, hanem egy minőségi párbeszéden alapuló, új közéleti kultúrára, tisztább és egészségesebb városra, soha nem látott zöldítési programra, iskolabuszra, körforgalmakra, észak-déli irányú közösségi közlekedés fejlesztésére. Nagyjából ezek a pontok jelentették azt, hogy Egert nem az autóknak építjük tovább, hanem az embereknek, de az az egyvalaki, aki ezeket ígérte, most mindenféle kritika nélkül asszisztál a sumáksághoz. Sőt, féltve a mai áron ötvenmilliárdos beruházást, amiből az egri cégek nagyjából semmit se profitálnak, vörösszőnyeggel teríti végig Eger keleti részét a keselyűknek.

Egy igazi vezető kiállt volna a saját politikai döntése mellett, pláne, ha éppen erre kapott felhatalmazást. Egy igazi vezető érdemben reagálna a társadalom igényeire, megoldást, alternatívákat kínálva a lakosok mindennapi problémáira. Nem újdonság, hogy átvernek minket, megint magunk maradtunk. Aki ezeket a sorokat olvassa, az lehet, hogy mire megépül az elkerülő út, már gyerekei vagy unokái lesznek, vagy nem ebben a városban fog élni, vagy, ne adj’ isten, már nem is fog élni.

Így egyetlen kérdés maradt, ami nem került bele a népszavazásba, hogy mi fog történni addig?

Persze, az bekerült, hogy akarunk-e elkerülő utat, örülhetnénk, de már csak eső után köpönyeg, csatlakozik a brüsszeli szankciók és a debreceni akkumulátorgyár népszavazási cirkuszhoz. A végeredmény egy politikai üzenet csupán, amin görgethető tovább a kampány. Népszavazás ide vagy oda, ha észrevesszük, talán még is akad néhány jó dolog ebben az egészben. Egyrészt az állampárt megmutatja igazi arcát, végtelen arroganciáját, amelyből már a szimpatizánsainak is kezd elege lenni. Másrészt, ameddig ők egy olyan beruházáson vitatkoznak, amelynek költségeiből Egerben csodákat lehetne tenni, mi beszélhetnénk ezeknek a lehetőségeiről is. Egyszer csak lesz olyan valaki, aki ezeket tartja szem előtt, és a szimbolikus pótcselekvések helyet várost vezetne.

A közlekedési problémáink megoldásához vezető út az őszinte beszéddel kezdődik. Az egy dolog, hogy nehéz parkolni a városban, ez sok másik városra is jellemző, de szembe kell néznünk a tükörrel: ha tiltják, ha nem, szinte már bárhová képesek vagyunk leparkolni, elindítva ezzel a dominóhatást és szlalompályákká varázsolva a közutakat. Már átlagosnak számít a 2-3 gépjármű egy háztartásban, amelyek, ha nincsenek is forgalomban, valahol parkolnak. Különösen jellemző ez a külső városrészekre, de a belváros sem kivétel. Sóház, Tizeshonvéd, Egri Csillagok, Hősök, Bartakovics, Trinitárius, Balassi Bálint, Vécsey Sándor, mindenki ismer néhány ilyen kaotikus utcát. Az Almagyaron és a Vécsey-völgyben is rossz beidegződés, hogy sokak rendelkeznek kocsifeljáróval, garázzsal, még sem állnak be, hiszen később vagy a következő nap is használják az autót. Azt is el kell felejtenünk, hogy az elakadásjelző nem egyenlő azzal, hogy bárhol, bármikor, bármennyi ideig parkolhatunk. Muszáj lenne valamilyen önkontroll gyakorolnunk azért, hogy később érdemben követelhessünk.

Ha a vezetőink képtelenek rá, akkor legyünk mi a követendő példa.

Mindezek után beszélhetünk arról, hogyan tehetnénk dinamikusabbá a közlekedési infrastruktúrát úgy, hogy eszünkbe se jut tönkre tenni a környezetünket egy túlárazott kétsávos úttal. A legjobb példa erre a Kertész utcai felújítás, amely lehet, hogy sokáig tartott, vannak problémái, de a két körforgalom a lehető legpozitívabb változás Eger közlekedésében. Lendületesebb, biztonságosabb, fényévekkel jobb, mint egy lámpás kereszteződés. Muszáj értékelnünk ezeket azért, hogy később ne jusson eszébe senkinek még egyszer úgy felújítani egy kereszteződést, mint a Sas útnál vagy a várállomásnál. Az is tiszta röhej, hogy miközben az egész városban este 9 után lekapcsolják a jelzőlámpákat, a várállomásnál még 10 órakor is percekig kénytelen várakozni egy-egy autó, noha a forgalom nulla.

Megvizsgálhatnánk azt is, hogy a Dr. Nagy János tetején minek jelzőlámpa, hiszen egy nap csak néhány jármű fordul rá a Vörösmartyra, egy megállást vagy egy elsőbbségadást jelző tábla is elég lenne, miként a Neumayer utca esetében. A Törvényház utca tetején, a pláza melletti két lámpából is lehetne egy, ha a Petőfi utcai lakosok megbékélnének azzal a lehetőséggel, hogy csak jobbra lehet kikanyarodni, vagy kétirányú lenne az utcájuk. Hiába a zebra és a lámpa, ennél a szakasznál már több gyalogost is baleset ért. Érdekes ötletbörze lehet az aluljárók vitája, amelyek értelmet nyerhetnek a Koháry, a Viadukt előtt a Garzonházaknál, vagy valamennyi felsővárosi gyalogátkelőnél a 25-ösön.

Hosszútávon el kell gondolkoznunk azon is, hogy vasútállomásnál lévő kereszteződésekkel kezdenünk kell valamit, amiknek a felújítása irtózatosan fájna egy ideig, de utána jobb lesz. A Kertész utcánál is ez történt: az idegbajt nem az okozta, hogy egy utca kiesett a mindennapi közlekedésből, hanem az összes többi alternatív útvonalra terelődött a forgalom, a felújítások ütemezése valami katasztrofális volt. Azóta viszont megszűntek a torlódások, és valljuk be, a dugó nem 20-30 egyhelyben álló autónál kezdődik, hanem ennél jóval többnél. A város sajátossága, hogy a szűk utcák és a jelzőlámpák elhitetik, hogy mi dugóban rostokolunk. A reggeli és a délutáni csúcsok pedig nem helyspecifikusak, minden városra jellemzőek. Itt beszélhetünk a tömegközlekedésről, iskolabuszrendszerről, kerékpársávokról, netalán alulról szerveződő telekocsizásról.

Nem szégyen jó példákat meghonosítani, csak szét kell nézni a világban. Az emberközpontú város nem politikai szlogen vagy vágyálom, hanem szükségszerűség, ami mindannyiunk felelőssége.

Az egyik szemem sír, a másik nevet, miközben a 2017-es fenntartható városi mobilitási tervet olvasgatom, amelyben Habis László még 54 ezer egriről beszél. Ma már 50 ezer fő alá csökkentünk és elkerülő utakról vitatkozunk, holott nagyjából minden más előrébb van a teendők listáján. Nem vagyok naiv, nem vizionálok Amszterdamot Egerből, csak egy olyan rendszert, ami a többségnek nagyjából megfelel. Egy társadalmat, ami nem nőtt az autójához és nem akar közvetlenül a bejáratnál leparkolni. Elképzelek egy olyan várost, ahol nem félünk arról beszélni, hogy a kórháznak máshol lenne a helye vagy átgondoljuk, hogy jó helyen vannak-e az óvodáink. Ahol nem engedünk több külterületet bevonni, a társasházakat elszaparodni, hogy aztán még több utat kelljen építeni.

Ahol nem félünk megkérdezni, hogy mi a francért nem képesek egy normális parkolóházat építeni. Ahol feltesszük a kérdést, hogy a Thermál Kft. és a vízilabdások alkalmazottjai miért "sajátították ki" a Bárány uszoda melletti területet parkolásra, miközben mellettük ott van egy üres parkolóház. Így tűnt el a régi kertmozi is, és így teszi magáévá az egyház a Széchenyi utca felét is. Lehet, hogy érdemes lenne mélygarázsokról vitáznunk, a legkisebb társasházaktól a legnagyobb intézményeinkig, majd hirtelen eljuthatunk oda, hogy a Széchenyi utca sétáló része a Tűzoltó térig is elérhet.

Az elmúlt években rengeteg problémát a szőnyeg alá söpörtünk, az elkerülő út csak porhintés mindenre. A keselyű telekspekulánsok, turistamágnások és apartmanfelhalmozók diktálják az árakat, kiárusítva városunkat az expresszturistáknak. A parkolás letudva egy éves parkolóbérlettel, közterület már nem létezik, és még mi egriek érezzük magunkat szarul, ha bárhogy is közlekedni szeretnék a városunkban. A lakosság egyre csökken, mégis utakban, lakóparkokban gondolkozunk, mindenféle terv és stratégia nélkül. Az igazság, hogy szomszéd Kálmán bácsival jobban elbeszélgetek Egerről, mint akármelyik politikussal. Régen hasonlókról, vagy talán ugyanezekről beszélhettek, mégsem hallgatott rájuk senki, pedig sokszor az élet tapasztalatai adják a legkézenfekvőbb megoldásokat.

Beszéljünk róluk. Ne miattuk, de már nem is miattunk, hanem az utánunk következőkért.

Csak döntsük el végre, hogy ezt a várost az autóknak építjük tovább, vagy az embereknek.

Múlthéten az önkormányzat beleállt a Rozi’s Pizza kis bódéjába, mondván, hogy településképi szabályzatot sért. A streetfoodos nem közterületen tevékenykedik, az Eger Termáltól kapott rá engedélyt. A vicc, hogy mivel nem építményről, hanem egy járműről van szó, így nem esik a rendelet hatálya alá. Vizsgáljuk egy kicsit más szemüveggel az esetet. Hát persze, hogy az alapokkal lesz a gond.

"Eger az a város, ahol nem elég megérkezni. Hazaérkezni is lehet Egerbe. Csak ne akarj semmit, mert úgyis megpróbálnak elüldözni".

Valahol így írná meg Márai a híres sorait Egerről, ha most köztünk élne. Egrinek lenni ma már egy üres politikai szlogen, egy tartalom nélküli divatnacionalizmus, amivel kényelmes betömködni a kampányszöveg üres részeit. A papírmasé politikusok gondoskodtak róla, hogy a lokálpatrióta idea már semmit se jelentsen a most felnövő generációnak. Ráadásul mintha elfelejtették volna, hogy a történelmünk igen gazdagon mesél olaszokról, vallonokról, törökökről, lengyelekről és még zsáknyi különböző kultúráról, ami valamikor valamiért egrivé lett. Gárdonyi Géza úgy értekezett, hogy nem mindenki születik egrinek, de azzá válhat. Géza bácsi már nincs köztünk (csak a lelke), így az erkölcsi iránymutatók hiányában itt az ideje észrevenni, hogy manapság a legnagyobb hangúak próbálnak minket becsapni, amikor maguknak vindikálnak minden egriséget, holott értelmezni se képesek az író szavait.

Komfortos moralizálás, amikor arról beszélünk, hogy mi tesz minket egrivé, de ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mit tehetünk mi egriként, akkor már beszélhetünk is valami közösről.

Talán Gárdonyi is erre gondolhatott. Hogy mi köze ehhez a Rozi’s Pizzának? Gyakorlatilag minden, hiszen az emberi sorsok, történetek, a közösségek, anyagi és szellemi értékek, szokások és életmódok összessége határozza meg a kultúránkat. Manapság nehéz így ezekről beszélni, hiszen a kultúra szó eggyé vált a Gárdonyi téri vurstlival meg a borászok megalomániájával. Elsősorban azt kellene rendbe rakni, hogy milyen viszonyt ápolunk a saját kultúránkkal, amikor a közösségünkből valakit valamilyen hátrány ér, csak mert a politikai elit úgy gondolta unalmában, hogy suhint egyet a kettős mércéjével. Mindegy is, kinek szúrta a szemét a kicsi streetfoodos, a Rozi’s túléli, Gulabot nem vattacukorból faragták. Azonban úgy tűnik, a mindenkori vezetés egyszerűen vegzálja azokat, akik tenni akarnak valamit, mások pedig zavartalanul garázdálkodhatnak. Ez a lehető legrosszabb viszony. Mindez és sok más egyetlen egy dologra vezethető vissza: a politikai döntések hiányára.

Emlékszünk például a brancsos lányokra? Nos, ott nem településképi problémák voltak, hanem csak egy agresszív szomszéd, akinek a legfőbb vágya az volt, hogy Egerben ne legyen semmi. A városvezetés röhejes kompromisszumokat kínált, a lányok bezártak, azóta is üres a Gárdonyi kert. A Rozi’s esetében még csak alternatíva se merült fel a hatóság részéről, hivatalosan. Ne finomkodjunk, Egerben rohadt nehéz vállalkozni, ha nem vagy bekötve valamilyen szinten a holdudvarhoz. Sokan próbálkoztak, sokan el is buktak. Különösen jellemző volt ez az előző vezetés idejére, a mostani meg csak büszkén folytatja tovább. Az elmúlt években ráutaló magatartással csupán annyi politikai döntés született, hogy:

Eger a gyárak és az apartmanok városa lesz. A fiatalok, a kisvállalkozók, az értékteremtők és az alkotók meg húzzanak el innen.

Ebből a szempontból a Rozi’s története sem egyedi. Immáron egy örök dilemmáról beszélünk, mégpedig, hogy milyen városban akarunk élni. Este nincs élet, a szórakozási lehetőségek a minimumra csökkentek, a munkalehetőségek, a szolgáltatások szegényesek. Az elmozdíthatatlan kínai boltok, turkálók, apartmanok és a túlárazott boros rendezvények városa lettünk. Ha ezt akarjuk üzenni magunkról, akkor hajrá, lehet ezt még csinálni, de meg kellene nézni egy szezonon kívüli hétvégét, amikor már az ördögszekérnek sincs kedve átszaladni az úton. A kis streetfoodos egy piciny része a nagy egésznek, ami most elszenvedi a korcs rendszer hibáit. Ha nincs egy alapvető norma, jön a kapkodás, az esetlenség és a kettős mérce. A Senator-házat minden politikus meg akarta menteni, egy pizzás bódé meg boldoguljon ott, ahol tud. Elnézést, de miért különböző a bánásmód? Mert a Rozi’s-nál nem szokott ebédelni a polgármester? Persze, településképileg a lepukkadt strand előtt biztos zavaró lehetett egy jármű, de azzal semmi gond nincs, hogy a belvárosi éttermek az ódon épületeinket műanyag pálmafákkal, kokakólás napernyőkkel és a szűk utcákat fojtogató télikertjeikkel eltakarják. Ők vígan visszaélhetnek a köztereinkkel. A fejétől bűzlik a hal, a legutolsó közgyűlésen éppen arról döntött a testület, hogy továbbra is engedélyezi a rendezetlen településképet, az arrogáns kitelepüléseket, az ormótlan télikerteket és teraszokat.

Talán a Rozi’s esete lenne egy üzenet. Talán észre kellene venni, hogy ha lehetőségek adottak, ha a körülmények biztosítottak, akkor elindulhatna egy változás, amelynek szereplői új életet lehelnének ebbe a városba. Éppen a tőlük elvárható, egyetlen feladatukról feledkeznek meg, amikor ennek a változásnak meg sem ágyaznak.

Ez nem azt jelenti, hogy engedjünk meg mindent mindenhova. Nem arról van szó, hogy mindenféle keretezés nélkül dobáljunk be mindent és majd történik valami. Pontosan ezt üzeni most magáról a város: nincs kitalálva, nincs irányba állítva, egyszerűen nincs gazdája. Egy jó vezető hiányában a közösség túlbuzgó tagjai szétdobálták a térre a portékáikat, és nem lehet őket hibáztatni, mert ebben a városban a következménynélküliség szinte már erény. Röhejes, hogy az óriáskerék településképileg rendben van, de egy streetfoodos nem.

Azzal semmi gond nincs, talpalatnyi föld maradt a Széchenyi utcán a télikertek miatt. Azzal sem, hogy az Uránia mozi felett apartmanokat csináltatnak. A halomban álló szeméttel, az utcán heverő karácsonyfákkal, a kis Dobó téri végtelen olajszaggal, a gyalogosakat ellehetetlenítő parkoló autókkal, az elhanyagolt utakkal, az igénytelen fabódékkal és ízléstelen kirakatokkal minden oké. Más szemében a szálkát, sajátjukban a gerendát sem veszik észre.

Egerben városképileg a kis pizzást csesztetni olyan, mintha a gardróbunkon átrohant volna egy tornádó, a ripityára tört szekrényeink darabjai alatt, a káoszban úszó ruháinkból kiemelnénk egy szál zoknit, mondván, hogy ennek nem a földön a helye.

Mint mindig, az alapokkal van a probléma. Egy politikusnak az a dolga, hogy politikai döntést hozzon, ezért választjuk meg a közösségünk vezetőjének. Ha az elvei, értékei, gondolatai elnyeri többségünk tetszését, elvárjuk, hogy kövesse is őket. Volt itt már szó gasztronegyedről, kezdő kisvállalkozók támogatásáról, csupán csak rezsiért kiadó ingatlanokról és a többi blabla. Nem kell lehozni a csillagokat az égről, de egy minimális következetesség csodákra lenne képes. Most lehetett volna példát mutatni elsősorban emberségből, nem pedig az amúgy mindenféle koncepciót és stratégiát nélkülöző szakmaiságból. Manapság az a trend, hogy amikor dönteni kellene, a felelős a szakma mögé bújik, a szakma pedig kapkod, hiszen senki se mondta meg neki, hogy mi alapján dolgozzon. Persze, ha nem egy ciklusban gondolkozna a politikus, akkor ezek számítanának is valamit.

Egy igazi közösségben a vezető a legtöbbünk értékeit magában hordozza, ezért nagy felelősségünk van abban, hogy kit bízunk meg városunk vezetésére. Jogos a düh, amikor ezeket az értékeket nem látjuk tükröződni. Jogos a felháborodás, amikor egyeseknek mindent szabad, másoknak meg a megélhetését veszélyeztetik. Ne féljünk szembenézni azzal, hogy a közösségünk is tévedhet, és ebből muszáj tanulnunk. Sokakban már ott fortyog a vágy, hogy jó lenne a közös ügyeinkkel, a jövőnkkel, a városunkkal és a környezetünkkel foglalkozni, mielőtt még belefulladunk az egri közélet mérgező bugyraiba.

Nem a kis pizzázóval van a gond, hanem a fejekben. Ameddig a városháza a saját udvarán sem képes rendet tenni, ne kérje senkitől, hogy járjanak el a szabályok szerint. Ha számukra ez a példamutatás, ne csodálkozzon, ha lesznek visszaélések. A helyzet az, hogy sokan szeretnék, ha végre rend lenne. Az egri kultúra alapvető feltétele lenne, hogy a városunk nagyjából rendben van. Egy kis bódés is megtalálhatná a helyét az év minden szakában, egy óriáskeréknek se kellene a belvárosban parkolnia, egy parkolóháznak nem kéne bezárnia, nem kellene hetekig rohadnia a zöldzsákoknak a ház előtt, lehetnének nyilvános wc-k, normális parkolási rend, tiszta utcák vagy akár egy jól kidolgozott településképi szabályzat, persze lobbiérdekek nélkül. Üvölthetik majd, hogy demagógia, de gyerekek, még ennyit se sikerült elérni.

Gyerekkoromban édesanyám is kifogásolta a szobámat településképileg, aztán megtanultam rendet rakni. A ház többi részéről ő gondoskodott, a rendetlenség helyére harmónia költözött. Tiszta udvar, rendes ház. Erre talán az idősebbek jobban emlékeznek. Amikor valaki erre törekedett, példát mutatott, követni kezdték. A szép előkertek, takaros házak, a tiszta utcák és járdák összeértek. Ahogy a rossz is, úgy a jó is lehet ragályos. Legyen szó rendezvényekről, kitelepülésekről, szemétszállításról, egy kis bódéról vagy bármiről, az egriségnek nem kellene szólnia másról, mint a példamutatásról, a közösségünk ápolásáról. Mindig lesznek rendbontók, de egy igazi vezetőnek ez nem lehet gond.

Most a hatalom kínálja a rendetlenséget, és a közösség dühös.
Ha ők nem, majd a közösség rendet rak, példát mutatnak.
Mert mi akkor is itt leszünk, ha ők már nem.