Léa Bouvier
Donation page
A könyveim megjelenéséhez gyűjtök támogatást.
500 HUF
 
I support
Támogatásod perceken belül
megjelenik az Alkotó számláján.
Meghívnál egy kávéra? Nagyon szeretem a kávét, köszönöm szépen!
1000 HUF
 
I support
Támogatásod perceken belül
megjelenik az Alkotó számláján.
Tetszett, amit írtam? Egyszeri támogatással is ki tudod fejezni tetszésedet. Köszönöm szépen!
10000 HUF
 
I support
Támogatásod perceken belül
megjelenik az Alkotó számláján.
Nagyon szépen köszönöm, hogy ekkora összeggel támogatod könyveim megjelenését!
1500 HUF
Monthly
I support
Támogatásod perceken belül
megjelenik az Alkotó számláján.
Tetszett, amit írtam? Egyszeri támogatással is ki tudod fejezni tetszésedet. Köszönöm szépen!
4000 HUF
Monthly
I support
Támogatásod perceken belül
megjelenik az Alkotó számláján.
Ez már egy könyv ára, és én nagyon szeretek olvasni. Köszönöm, hogy így is támogatod a munkámat!
1500 HUF
Monthly
I support
Támogatásod perceken belül
megjelenik az Alkotó számláján.
Tetszett, amit írtam? Egyszeri támogatással is ki tudod fejezni tetszésedet. Köszönöm szépen!

Benjamin

Augusta Wesley nem örvendett túl nagy népszerűségnek a Wellington Középiskolában. Tizenhat éves létére olyan nadrágot hordott, aminek az egyik szára bokáig ért, a másik viszont csak térdig. Pólóján a „Szeresd anyádat” felirat virított, amely a Föld iránti ragaszkodását hivatott kifejezni. Ráadásul virágokat gyűjtött. Persze, ettől még szerethettük volna őt. Személy szerint nem is volt vele semmi bajom, bár az tény, elég különös lány volt. Tegnap megint láttam a temetőben - grimaszolt a nagyszünetben osztálytársunk, Charlie Bancroft, akinek nem épp az Augusta - típusú lányok voltak az esetei. - Más lányok randira járnak, ez meg a temetőbe, jó mi?

- Talán csak virágért ment - védtem meg akaratlanul is a Wellington különcét, aki - mit ad isten - ezúttal az iskola kertészét vette célba.

-Vagy csak a zombikra bukik, nem gondolod, Sarah? – nézett rám az iskola bohóca, Ted Hurley, és mindehhez felettébb rémületes képet vágott.

-Ja.. Azt mondják, a nagyapjával él, és az is megvan legalább száz éves. - rikkantotta egy másik fiú.

-Befejezhetnétek már az ízléstelenkedést- mondtam, ám magamban arra gondoltam, ami igaz az igaz. Alighanem legalább tíz éve nem fordult meg élő ember a Wesley - házban. Legalábbis minket Augusta egyszer se hívott meg. Bár biztosra vettük, hogy mozdulni se tudnánk a virágoktól..

Noha többször megkíséreltem beszédbe elegyedni vele, ez valahogy sose jött össze. Óraközi szünetekben, ha nem épp az iskola idős kertészét szórakoztatta, Augusta Wesley egy padon ült, és belemélyedt valami virágkertészeti prospektusba. Ha kérdeztem, válaszolt ugyan, de látszott, hogy nem különösebben érdekli a személyem.- Szegény - mondtam egyszer mellettem álló barátomnak, Devonnak. – Nagyon magányos lehet.

-Keressünk neki egy fiút. - ajánlotta Devon, és hosszú idő óta ez volt a legértelmesebb ötlet Augustával kapcsolatban.

Igen ám, de hogyan?

Körbekérdeztünk néhány srácot, de senki nem volt hajlandó bevállalni a virágimádó lányt.

- Még egy rendes ruhát se tud felvenni!

-Bűzlik az orgonaillatú kölnitől, rémes!

-Nem akarok temetőkbe járni randira!- záporoztak felénk a kifogások.

- Összehozhatnánk a temetőőrrel!- vigyorgott Hurley.

-Irtó vicces vagy , Ted - dicsérte meg a cseppet sem épkézláb ötletért Devon. Egyik nap aztán úgy alakult, hogy bent kellett maradnom órák után a suliban. Nem mondhatnám, hogy különösebben örültem neki. - Wilkins, a héten már negyedszer fordul elő, hogy nincs kész a házi feladata! - nézett rám szogorúan az angoltanárnő.- Tehetek én róla, hogy Devon Midlock sokkal érdekesebb, mint az angol lecke? - Lesz szíves az összes elmaradását bepótolni tanítás után! –Kényszeredett mosollyal nyugtáztam a büntetést, majd a történelemóra után siettem be a földszinti terembe, (ahol hasonló büntetésüket töltik a diákok) hogy minél előbb túl legyek a dolgon. - Üdvözlöm, tanár úr- biccentettem az idős ügyeletes tanárnak, Mr.Wolf-nak.

- Hozta isten, Wilkins- bólintott az öreg tanár, azzal tovább bóbiskolt az asztalon.

Alighogy nekikezdtem az írásnak, nyílt az ajtó, és táskáját maga után húzva beballagott Ted Hurley.- Megfeledkeztem a matekháziról - mondta bűnbánón, mintha legalábbis magyarázkodnia kéne. Mr. Wolf csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét.- Ha a tanulás is legalább annyira érdekelné, Hurley, mint a hülyeség, akkor most nem tartana itt!- dorgálta meg, aztán azonnal visszahanyatlott a feje az asztalra. Még horkolt is.

Ted meglehetősen elkámpicsorodott képet vágott ( a szokásos komikus helyett) majd leült egy padba és elővette a könyveit. Hogy pontosan mit csinált, nem tudom, de fogadni mernék, hogy nem a házi feladatot...

Pár perc múlva újabb a lecke elmulasztásán rajtakapott diák jelent meg. Történetesen Augusta Wesley. – Na, mi van gyöngyvirág, téged is megbüntettek?- kérdezte Ted Hurley.-Elfelejtetted meglocsolni a hibiszkuszt a tanáriban?

   A virágimádó lány nem közölte, mi szél hozta közénk, csak keresett magának egy helyet, és leült.

Ami engem illet, csendben írtam a leckét, a másik kettővel mit sem törődve. Tíz perc telhetett el, amikor félszemmel láttam, hogy Hurley Mr. Wolf asztalánál matat valamit, de a dolog annyira nem hozott lázba, hogy feltétlen megtudjam, mit csinál ott. Hurley az esetek többségében állandóan a soron következő tréfán törte a fejét. Arra viszont már én is felfigyeltem, amikor a következő mondat hangzott el:-Kérsz egy csókot, virágom?- Felnéztem, és meglepve láttam, hogy Ted megkísérli megcsókolni Wesley-t, aki a jelek szerint mindössze egy papírgalacsint akart a kukához vinni. Nem tudtam, mi késztette az iskola mókamesterét erre a váratlan kitörésre, ám nagyon megörültem.Talán mert igazolva láttam a feltevést, hogy még a különcöknek is akadhat párjuk. Korai volt az örömöm.

Ugyanis a következő pillanatban rájöttem, mi a célja: hogy míg egyik kezével Augustát öleli, a másikkal odacsempéssze a lány padjára Mr. Wolf szemüvegét. – Ted, meg vagy húzatva?!- kérdeztem súgva, mire ő csak pisszegett, hogy ne rontsam el a viccet.

A következő pillanatban Mr. Wolf horkantott egyet, felébredt, s azonnal szemüvege után tapogatózott, de csak a helyére rakott kaktuszba sikerült beletenyerelnie. Velőtrázó ordítására Mrs. London, a fizikatanárnő viharzott be a terembe. – Mi folyik itt?!

Szúrós szemével végignézett rajtunk, és pillanatok alatt felmérte a helyzetet. A kaktuszra nézett, s onnan egyenesen Augustára.-Wesley, miféle hülye vicc ez?! - kérdezte szigorúan, miközben Wolf fájó kezét magához szorítva rövidlátón pislogott.

-De hát..-akartam mondani értetlenül, és vasvillatekintetet vetettem Hurley-re, ám ez nem segített. –Wesley, lesz szíves visszaadni a tanár úr szemüvegét, aztán felballagni velem az igazgatói irodába!- hangzott a fellebbezhetetlen ítélet.

Augusta Wesley egy szót sem szólt, nem próbálta megvédeni magát. Száját szorosan összezárta, csak szemében táncolt egy picike ijedt fény. Felemelte a szemüveget a padjáról, és visszavitte Wolf asztalához. Közben nem nézett sem Hurley-re, sem rám, egyfolytában a padlót vizslatta, mintha a kék linóleumnál nem volna érdekfeszítőbb dolog a világon. Aztán követte Londont kifelé az ajtón.

Nem sokkal később a fájós kezű Wolf apró sziszegések közepette nagylelkűen elbocsátott minket. – Hurley, te nem vagy normális!- mondtam Ted-nek odakint a folyosón.

- Csak vicc volt.- magyarázta Hurley.- Nyugi, nem lesz semmi baja. Őt mindenki sajnálja.

Noha semmi nem kisebbítette az iskola bohócának otromba viccét, ebben az egyben igaza volt. Később hallottam, hogy Augustának egy haja szála sem görbült meg Wolf miatt. Idős nagyapjára való tekintettel még beírást sem kapott, csak alapos szidalmazás után megkérték, hogy a jövőben tartózkodjon a kaktusszal elkövetett merényletektől.

A történtek után úgy kerülte Hurley-t, mint a bubópestist, sőt még engem is.

-Félek, hogy nem sikerült megkedveltetnünk vele magunkat-mondtam Devonnak egyik szünetben. Augusta szokás szerint egy padon ült, könyvvel a kezében. Nem nézett fel.

-Csak bízd ide - mondta magabiztosan Devon, aztán biztosított afelől, hogy remek fiút sikerült találnia Augustának. A kövér Crispin Livingston azonban utóbb nem bizonyult túl jó választásnak. Túl azon, hogy állandóan fánkot zabált, nem volt valami szórakoztató társaság. Azért a három dollárért azonban, amit Devon fizetett neki, szorgalmasan járt Augustáékhoz. De csak egy hétig bírta.

- Veszélyességi pótlékot kérek!-lihegte egy hét múlva Devon fülébe iskola után. – Senki nem mondta, hogy Augustának tehénnövénye van! Azt hittem, valami finomságot kapok, erre az a hülye növény, Dezsőke, majdnem megevett vacsorára!

A románcnak ezzel vége is szakadt,mert Devon nem volt hajlandó kifizetni a húsz dollárt, amit a fiú kért tőle.

Nem sokkal ezután Devont meglátogatta unokatestvére, George. Igazán helyes fiú volt, mindig mintha skatulyából húzták volna ki. Hajlandónak mutatkozott randevúzni Augustával, ám az első randevún – amit a temetőben ejtettek meg - elájult, és miután magához térítettük, kiderült, hogy allergiás a virágokra.. Miután valószínűtlennek tartottuk, hogy Wesley valaha is lemondana imádott hobbijáról, többé nem erőltettük rá szegény George-ot.

- Csináljunk házibulit, és hívjuk meg rá - hangzott Devon újabb ötlete, amit szerintem csak azért talált ki, hogy én jobban érezzem magam. Nyilván látta, mennyire szívemen viselem szegény magányos kis Augusta sorsát. –Ott lesz elég fiú, aztán kedvére válogathat.

- Gondolod, hogy eljönne?-kérdeztem.

- Mindjárt meglátjuk, ha odamész, és elhívod.- válaszolta erre D- Mindjárt meglátjuk, ha odamész, és elhívod.- válaszolta erre Devon. Augusta Wesley ezúttal az egyik jól megtermett bokornál szerencsétlenkedett. Szerintem tutira azt tervezgette, beszerez egy ilyet otthonra is.

-Szia, Wesley, mizújs?- léptem oda hozzá.Majd meg sem várva a választ, folytattam: - Devon házibulit rendez szombaton. Nincs kedved eljönni?

 -Bocs, de nem megy.- válaszolta meglehetősen barátságtalanul.- Mostanában Benjamin-nal töltöm minden időmet.

Hoppá! Szóval Augusta Wesley csak látszólag magányos, már szerzett is egy klassz fiút, csak velünk felejtette el megosztani az örömhírt? - Remek.-bólintottam, és visszamentem Devonhoz, elpanaszolva, milyen ostoba is vagyok én, s megspékelve annak igazságával, ha valamit nem látunk, még nem jelenti, hogy nem létezik...-Ennek igazán örülhetnél.-mondta Devon.-Legalább levan a gond. Augusta nem magányos többé, és remélhetőleg majd velem is többet foglalkozol.-kacsintott rám.

Ez odáig rendben is volt, hanem azért az én oldalamat csak fúrta a kiváncsiság, ki lehet Augusta Wesley fiúja.Bár kérdezősködtem a felsőbb évfolyamban, sőt, kémeket küldtem az alsóbb évfolyamokba is, a Benjamin nevű fiút nem sikerült megtalálnom.

-És ha nem a suliba jár?-kérdezte Devon, aki persze némileg grimaszolva vette tudomásul, hogy nem szálltam le a Wesley-témáról.

-Mindegy, én akkor is látni akarom.- mondtam erre.

-Na, arra várhatsz, hogy elhívjon egyik délután, és bemutassa a srácot!- mondta Hurley, aki szokás szerint megint velünk lógott.

-Igen, és erről te tehetsz!-vádoltam meg.

-Ó, hát persze, mert az én kis mókám nélkül már kebelbarátnők lennétek, mi? –vágott vissza.

Ebben is volt valami...

Az elkövetkezendő napokban többször próbáltam elhívni Augustát moziba, uszodába, s bátorítottam, hozza el Benjamint is, hiszen nem gond, elfér köztünk, legalább összebarátkozunk vele. - Benjamin nem tud úszni. Benjamin nem szokott moziba járni. –Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptam.

Miután egy hétig szinte mindenkinek Benjaminról dumált ( már ha szóba állt egyáltalán valakivel) egy hétfői napon Augusta Wesley nem jött iskolába. Fogtam hát magam, és bementem az osztályfőnökéhez elkérni a leckéjét, azzal, hogy közel lakunk egymáshoz, én elviszem neki.

- Ó, Sarah, milyen rendes tőled- dicsérgetett Mrs. Jackson, aki biológiát tanított.

-Hát én ilyen rendes vagyok-szerénykedtem, gondosan eltitkolva, hogy pont az ellenkező irányban lakom, mint Augusta. Mrs. Jackson aztán a kezembe nyomott egy listát, én pedig elindultam,hogy elvigyem Wesleynek. Ha szerencsém van, Benjamin nála dekkol, és akkor kiderül, tulajdonképpen ki is ő.

Wesley-ék egy aprócska házban laktak a város szélén. Kertjükben mindenféle pompás virágok illatoztak, gyakorlatilag lépni se lehetett tőlük. Gyanítottam, hogy ez odabent is így van. Augustát nem vetette szét az öröm, amikor meglátott az ajtóban.

-Hát te?-kérdezte.

-A leckét hoztam. Meglepetésemre azonnal félreállt az ajtóból. - Gyere be.

Egy kicsi konyhába vezetett, ami valóban tele volt virágokkal. – Kösz, hogy elhoztad. -mondta.

-Nincs mit.-válaszoltam, aztán nem bírtam ki, hogy rá ne kérdezzek: -Benjamin is itt van?

Bólintott. - A szobában.

Alighogy kimondta, egyfolytában azon tűnődtem, milyen ürüggyel juthatnék be a szobába. Ez persze nem volt könnyű.- Hol szoktál tanulni? –kérdeztem némi hátsó szándékkal.

-Itt a konyhaasztalnál.-szólt.-A nagyapám sokat gyengélkedik, gyakran lepihen odabent, és nem akarom zavarni.

-Hát persze.-bólogattam sűrűn. Lázasan törtem a fejem, mit is mondhatnék, hogy végre fény derüljön Benjamin kilétére. Fél óra múltán arra jutottam, hogy valószínűleg itt ülök még a jövő héten is.

Később Augusta megkínált csalánteával, amiből csak úgy ímmel-ámmal iszogattam, ugyanis nem szeretem a teát, nemhogy a csalánt.

-Megbocsátasz egy pillanatra?-kérdezte aztán. Amikor bólintottam, bement a szobába. Vártam egy kicsit, s közben arra gondoltam, itt a remek alkalom. Most megtudom, kicsoda Benjamin.

Felálltam és a szobához mentem. A résnyire nyitott ajtón át bekukucskáltam. Odabentről szuszogás hallatszott, amiről úgy gondoltam, csak a nagyapóé lehet. Augusta háttal állt nekem, és valamit rendezgetett.

A következő pillanatban megláttam Őt. Hevenyészett növénytani ismereteimből felrémlett, hogy amit magam előtt látok, az egy fikusz, latin nevén csak Ficus Benjamin... El kellett ismernem, hogy tényleg nem tud úszni, és alighanem a mozit se élvezné..

Vége


Őszi hidegben


Őszi hidegben

a táj kietlen

fák között szellő

Ősz-zene súg,

nevet a tócsa,

bizony,azóta

sarat visz messze

vén gyalogút.

Őszi hidegben

ingem kitettem,

száradna már,de

jön az eső

ázik szegényke,

mit is remélne,

ujja hanyatlik,

már leeső.

Őszi hidegben

jaj,hogy siettem!

ázik a város

ázik a rét,

valahol halkan

-elnyúló dallam-

megszólal búsan

egy klarinét.


Exclusive content.
For donators only.

I will donate

Léa Bouvier: A tarkaszoknyás lány (Regény) 2

Exclusive content. For donators only.

Havazik


Látom, látom,

havazik, havazik,

várok, várok

valakit, valakit.

Így hát kedves

Mikulás, Mikulás,

indulj rögtön,

mire vársz, mire vársz?

Zsákod mit rejt?

Mogyorót? Mazsolát?

jöjj csak jöjj a

ropogó havon át.

Jöjj és hozz majd

valamit, valamit,

várok, várok,

havazik, havazik…


Exclusive content.
For donators only.

I will donate

Léa Bouvier: A folyó útja ( Regény)

Exclusive content. For donators only.

Léa Bouvier: A tarkaszoknyás lány (Regény)

Leon River, Minnesota, 2000. március 7.

1.

Riley Carrington

Szombat délelőtt tizenegy óra volt. Mira Carrington épphogy nekilátott férje születésnapi tortájának, amikor tizenöt éves lányuk, Riley leviharzott az emeletről. - Anyu, elmehetek a Kézműves Vásárra? Csak szétnézek, és meg akarom tanulni a rózsakészítést. Mindössze öt dollár.

- Vegyél ki a tárcámból. – mondta Mira engedékenyen, miközben nekiállt habot verni. – De háromra itt legyél, mert apád születésnapját ünnepeljük. Tianna is veled megy?

- Nem, de ott biztos találkozunk. – mondta Riley apró után kutatva Mira pénztárcájában.

Karcsú, fekete hajú lány volt Riley Carrington, mogyoróbarna szemeivel nagyon hasonlított az édesanyjára. Azon a márciusi napon fehér pólót és tarka szoknyát viselt, rózsaszínű övvel és sötétbarna harisnyával. Mindehhez bézs Converse tornacipőt húzott.

 - Csinos vagy - mondta Mira futó pillantást vetve rá - de legalább pulóvert vegyél, ha kabátot nem is. Még nagyon csalóka az idő.

- Veszek - dünnyögte Riley, olyan hangsúllyal, amiből érezni lehetett, hogy cseppet sem érdekli a pulóver, aztán gyors puszit nyomott anyja orcájára, és el is tűnt. Pulóver nélkül. Mira még hallotta, hogy csapódik az ajtó, aztán gondolatai visszatértek a születésnapi tortához.

Mira Carrington nem tudta letagadni, nem is akarta, de nagyon büszke volt egyszem lányára. Riley nemcsak szép volt, de osztályelső is volt a Landon High School-ban, ahová nemrég íratták be. Gyakran mondogatta, hogy ő is nyomozó lesz, akárcsak az apja. Azt tervezte, hogy érettségi után valamelyik közeli nagyvárosba költözik, és ott tanul tovább. Az anyja egyelőre hallani se akart erről, azt gondolta, mire Riley tizennyolc éves lesz, még sok víz lefolyik a Mud Creek-en, és akár meg is gondolhatja magát. Legalábbis ezt remélte. Hogy a sorsnak mennyire más tervei vannak, arról Mira Carrington-nak fogalma sem volt…

Olyannyira nem, hogy még dúdolgatott is tortakészítés közben, s előre örült a nagyszerűnek ígérkező születésnapi ebédnek. Riley egy Tommy Hilfiger karórát választott az apjának, amit közösen terveztek átadni, Mira ezért is bízott benne, hogy lánya időben hazaér.

Amikor pár óra múlva kulcs fordult a zárban, Mira Carrington az órájára nézett. Három múlt öt perccel.

-Hű, micsoda illatok vannak itt! – mondta David elismerően, ahogy a házba lépett. – Citromos csirkemell van, a kedvenced. –mondta Mira, és üdvözlésre nyújtotta az arcát. – Meg epertorta.

- Szintén a kedvencem. – kacsintott a feleségére a jóképű David Carrington, miközben a fogasra akasztotta könnyű, tavaszi kabátját. – Riley itthon van? –kérdezte aztán.

- Elment a Kézműves Vásárra, de legkésőbb háromra mondtam neki, úgyhogy mindjárt itt kell lennie. - válaszolta az asszony. –Mikorra kell visszamenned a rendőrségre?

- Amint megebédeltünk, azonnal. – mondta a férfi.

David Carrington-nak sűrűn be volt osztva az ideje, csak különleges alkalmakkor jött haza ebédre, ilyen volt a születésnapja is. Sürgős ügyben azonban akármilyen ünnepségről visszahívhatták dolgozni, ezzel az egész családja tisztában volt.

Amikor azonban Riley fél négykor se került elő, az anyja kezdte elveszíteni a türelmét. –Felhívom – mondta egyre növekvő haraggal – biztos elfecserészi az időt Tiannával. Pedig tudja, hogy vissza kell menned!

- Csak tizenöt éves - kelt lánya védelmére David Carrington. – Ilyen idős korodban te is elfecserészted az időt.

- Azt kéne csinálnia, amit mondok – dohogta a felesége. Ám hiába hívta Riley telefonját, a lány nem vette fel.

- Egyél, én meg addig felhívom Tiannát. - mondta a férjének Mira. –Nem fog ez a lány már időben megérkezni. De majd megkapja tőlem a magáét!

-Ne légy vele szigorú - mondta David. - Biztos mindjárt itt lesz.

David Carrington nyomozó csak ímmel-ámmal eszegetett az ebédből, s közben izgatottan várta, mire jut a felesége. Reménykedett abban, hogy Riley csak késik, hiszen elég szeleburdi lányka. Egyáltalán nem lenne meglepő, ha megfeledkezett volna az időről.

Tianna Gordon hosszas várakozás után vette csak fel a telefont.

-Tianna? Mira vagyok. Mira Carrington. Riley-nak már egy órája haza kellett volna érnie. –mondta szemrehányón.

- Én nem vele vagyok - mondta Tianna, és ettől Mira Carrington-ban egyből meghűlt a vér.

- Nem mentél a vásárra? - tudakolta.

- Nem bentem. - felelte náthás hangon Tianna – Beg vagyok fázva.

- Beszéltél ma Riley-val? –faggatózott tovább udvariatlanul Mira Carrington. Érezte, hogy talán nem kéne feltartania a beteg Tiannát, de mindenképp meg akarta tudni, hol van a lánya.

- Még ba neb. - felelgetett türelmesen Tianna Gordon. -Tegnap este beszéltünk utoljára telefonon.

Mira Carrington megköszönte az információt Tiannának, majd idegesen letette a telefont.

- Nem is hallott róla. – mondta férjének.

- Most vissza kell mennem - ugrott fel David ültéből - Ha egy óra múlva se lesz itthon, hívj fel.

- Jó - egyezett bele Mira, és el se tudta képzelni, merre lehet Riley. - Talán valamelyik másik osztálytársával találkozott. – vélte. - Vagy elhúzódik a rózsakészítés. Kért tőlem öt dollárt, hogy megtanulhasson rózsát készíteni.- magyarázta egyre növekvő aggodalommal.

-Tudod, hogy Riley szeret szöszmötölni az ilyesmikkel – mondta David.

- Persze - bólogatott Mira, és arra a rakás origamira gondolt az emeleten, amik szanaszét hevertek Riley szobájában.

Később még felhívott néhány osztálytársat, rokont, valamint Riley gimnáziumi osztályfőnökét is, de senki nem hallott a lány felől.

Mira Carrington-t egyre inkább kezdte hatalmába keríteni valami rossz érzés. Kétségbeesésében még a kórházba is telefonált, nem-e történt valami baleset, aminek esetleg egy tizenöt éves lány az áldozata. A válasz azonban nemleges volt.

Otthagyva a mosatlant és a fel sem szeletelt születésnapi tortát, úgy döntött, hogy elszalad a Kézműves Vásárra, és ott érdeklődik Riley felől, hátha valaki tud róla valamit.

A csarnok, ahol a vásárt tartották, körülbelül tíz percre volt Carrington-ék otthonától. Habár már négy óra elmúlt, a vásáron még mindig sok ember nézelődött. Mira Carrington más körülmények között egész biztos megállt volna, hogy megcsodálja a kézzel készített szappanokat, a csipkéből horgolt fülbevalókat, s bizonyára el is ámul rajtuk, ám most leginkább olyan embert akart találni, aki emlékszik Riley-ra.

A tömegben kétségbeesetten próbált előrébb jutni, egészen addig az asztalig, ahol a rózsákat készítették. Egy fiatalabb és egy idősebb nő ült ott, Riley-t azonban Mira sehol sem látta.

- A lányomat keresem – mondta idegesen, és azonnal a táskájába nyúlt, hogy mutathassa is a képet, amit a tárcájában őrizgetett.

- Igen, emlékszem, valóban itt járt - bólintott az idősebb nő, Daisy Hunter.-Hamar megcsinálta a rózsát, nézze csak, itt van, ni! – Egy papírdobozba nyúlt, és megmutatta Mirának a virágot, amit Riley készített.

Valóban szép rózsa volt, Riley Carrington utolsó keze munkája.

- Ügyes lány, csak kissé feledékeny. – mondta Daisy Hunter. – Elviszi neki? –kérdezte, majd odanyújtotta a rózsát Mira Carrington-nak.

- Elviszem - mondta halkan az asszony, és nagyon remélte, hogy még átadhatja a rózsát a lányának. – Meddig maradt itt? – tudakolta aztán.

- Talán úgy délig. – válaszolta Daisy bizonytalanul.

- Nem tudja, innen hová ment?

-Nem, sajnos. – rázta a fejét Daisy Hunter.

- Köszönöm – biccentett Mira Carrington, azzal el is hagyta a vásár területét. Kicsit reménykedett benne, hogy mire hazaér, otthon találja Riley-t, de ez nem történt meg.

- Már nem is haragszom, csak gyere haza – mondta könnyes szemmel, tenyerében tartva Riley rózsáját.

Ezt követően telefonált férjének a rendőrségre.

- Nincs meg! – sikkantotta a telefonba, s hosszasan sorolta kálváriáját a kórházzal és Daisy Hunterrel a Kézműves Vásáron, majd vigasztalhatatlan zokogásban tört ki.

- Megtaláljuk – próbálta nyugtatni David, bár ő is nagyon aggódott. Korábbi születésnapokra gondolt, hogy milyen jól sikerültek, most meg fel se vágták a tortát, és Riley se ment haza. Ha lánya ott lett volna, David Carrington alighanem azt kívánja, hogy az idén nyáron végre el tudjanak jutni Floridába, a nagyszülőkhöz. Ezt tervezgették már nagyon régóta. Ehelyett David Carrington a harminckilencedik születésnapján azt kívánta, hogy lánya épségben kerüljön elő.

Riley azonban másnap sem ment haza és harmadnap sem, az apja pedig mindenképp meg akarta tudni, hogy mi történt Riley-val. Ezért nem tágított a nyomozástól, bár lehetősége lett volna rá, hogy ne ő nyomozzon az ügyben.

Először is a rendkívül feldúlt és könnyeivel küszködő Mira Carrington-nak kellett beszámolnia lánya szombati napjáról, egészen addig a percig, amíg elindult a vásárra. Mira Carrington nem sok mindent tudott mondani. Csak hogy Riley sokáig aludt, tíz óra is elmúlt, mire lement reggelizni. Vajas kiflit evett sajttal, azt szerette. Aztán a telefonját babrálta, mint mindig szokta, és lógott a tévé előtt. Utána fogta magát, és elindult a vásárra. Csak annyi pénz volt nála, amennyit kivett a tárcájából, öt dollár.

A rendőrség felkutatta a Kézműves Vásár eladóit, és Daisy Hunter elismételte David Carrington-nak, amit Mirának is mondott Riley-ról.

 - Egyedül ment el? – faggatózott a nyomozó.

- Fogalmam sincs. - vallotta be Daisy Hunter. – Én egyedül láttam.

Katie Price nyomozónő megkérdezte a szappankészítőket is, de hiába. Azt mondták, a csarnok dugig volt, és nem tudtak figyelni annyira.

- Valaki csak látott valamit – dünnyögte Katie, és rettenetesen sajnálta a kollégáját, Carrington nyomozót, akivel két éve dolgozott együtt. David jó tíz évvel volt nála idősebb, és Katie felnézett rá, úgy érezte, sokat tanulhat tőle. Nem jártak ugyan össze, de Katie jól ismerte Carrington nyomozó családját, több alkalommal összefutottak a rendőrbálon.

Leon River városa mindig szorosan együttműködött a rendőrséggel, ezért arra kérték a lakosokat, hogy aki a vásár napján a csarnok előtt volt a délelőtti órákban és látott valami szokatlant, jelentkezzen.

Persze, olyanok is szép számmal jöttek, akik nem láttak semmit. Carrington már vagy tíz embert hallgatott meg, és még mindig nem volt semmi használható, amikor Katie benyitott.

- Itt van Gary – mondta.

Carrington nyomozó erre gondterhelt sóhajjal elővett egy aktát, amire nagy betűkkel a KAMUZIK szót vésték, és kinyitotta.

A huszonhét éves Gary Moss nem volt ismeretlen a rendőrség előtt. Nemcsak bolti lopás és garázdaság miatt, de azért is, mert rendszeresen járt be a rendőrségre, mint tanú. Szavait azonban soha nem lehetett komolyan venni.

- Gary, inkább mesekönyvet írjál, ne minket szórakoztass! – mondta David kelletlenül, ahogy a férfit meglátta. - Csak az időnket rabolod!

-Hallom, eltűnt a lányod. - mondta Gary Moss, nem törődve Carrington nyomozó rá utaló negatív megjegyzésével.

- Honnan hallottad? – kérdezte David, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy a rendkívül ellenszenves Moss letegezte. – Ránézésre vagy ötven év – gondolta rosszmájúan, miközben a másik a vele szemben lévő székre telepedett.

Való igaz, nem Gary Moss volt a legkellemesebb kinézetű férfi Leon Riverben. Állandóan koszos overallban járt, amit csak ritkán vetett le, s nyilvánvalóan még ritkábban mosott ki. Szőke haját hátrafogta egy gumival, mégis mindig a szemébe lógott. Saját rokonai se szívesen érintkeztek vele.

Gary Moss kitérő választ adott Carrington nyomozó kérdésére.

- Csak hallottam. És hogy ott volt a csarnokban múlt szombaton. – tette hozzá.

- Ott. - bólogatott David, és várta, hogy Moss végre a lényegre térjen. Számított rá, hogy hazudni fog.

- Hát én láttam egy nővel. - mondta Gary.