A Halloween mindig is közel állt hozzám.
Talán a sötét témák miatt, amelyekben írok.
Vagy egyszerűen a személyiségemből kifolyólag.
Kisgyerekként mindig nagyon sajnáltam, hogy nálunk nem ünnepeljük úgy a Halloweent, mint például Amerikában.
Tökfaragás.
A lakás, a ház vagy a kert feldíszítése.
Jelmezek.
„Csokit vagy csínyt!”
És a keltáknál azt is nagyon érdekesnek találom, hogy tüzet raktak, és elégették mindazt, ami régi. Hogy ezzel helyet adjanak az újnak.
Úgy vélem, a Halloweent sokszor alábecsülik.
Pedig ez is egy messzire nyúló, értékekben gazdag és szimbolikus ünnep. Egy olyan alkalom, amely visszavisz bennünket az őseinkhez.
És talán magához az egyik legősibb érzéshez is:
**a félelemhez.**
A félelem lehet gyengeség.
De lehet erő is.
A *Pszicho Interjú* már 2016-ban is Halloween éjszakáján játszódott.
És ez azóta sem változott.
Minden évben úgy várom, akár a karácsonyt. És mindig készülök rá. 🎃
Számomra a tökéletes október 31. valahogy így néz ki:
Lehetőleg hétvégére essen.
Borús, esős, szeles, ködös idő.
Egy ijesztő, élethű álarc.
Cukorka, csoki, popcorn, chips, pizza.
Pepsi vagy valami hasonló.
Egy faragott töklámpás vagy valami más Halloween-dísz.
Egy séta.
És természetesen a hangulathoz illő zene.
Például Michael Jackson *Thrillere*. 🖤
Az este koronája pedig a kedvenc horrorfilmjeim sora, kezdve természetesen a *Halloweennel*.
Idén szerintem egy üveg likőrt is beszerzek. 😄
A Halloween már önmagában megteremti azt a hangulatot és borzongást, ami egy horror- vagy thriller-történethez tökéletes.
Különböző ajtókat tár ki.
A *Pszicho Interjú* folytatásában pedig szintén egy számomra kedvelt ünnep kerül majd a középpontba.
Ám ezúttal nem a Halloween. 👀
És talán nem véletlen, hogy a Halloween ennyire közel áll hozzám.
Szerintem pontosan tükröz engem mint írót.
A sötétséget.
A misztikumot.
A félelmet.
A mögöttes jelentéseket.
És azt a különös határvonalat, ahol a borzongás és a szépség találkozik.
Talán ezért is alkottam meg az írói nevemet éppen magából a Halloween szóból:
**Lohan Weel.** 🖤🎃
0
