Azt hiszem az egyik legnehezebb feladat elfogadni, hogy itt, ebben a színjátékban nem azonos szerepeket játszunk. Vagyis amíg észre sem vesszük, hogy ez egy színjáték és a függöny mögött van egy teljesen másik világ, archetipusos szerepeket játszunk. Az élet egy olyan színjáték, ahol pontosan azért játszunk végig mindent, mert csak is a megélések hoznak létre olyan érzelmeket, ami miatt fejlődni tudunk. Például: bántalmazott szerep megélése nélkül soha sem éreznénk meg, hogy milyen is az, mennyire fáj és nem tudna kialakulni az együttérzés. Pontosabban kell bántalmazottnak és bántalmazónak is lennünk azért, hogy megismerjük minden ízét ennek a játéknak és a tapasztalatok által okozott érzelmek segítsenek rádöbbenni arra, hogy ebből a körforgásból kiszállhatunk. Ha ide eljutsz, ha erre rá tudsz látni, már rendelkezel bizonyos szintű tudatossággal.
Azt várni viszont, hogy mindenki más is képes erre, vagy, hogy eljött az ideje annak, hogy képes legyen komoly önemésztést von maga után. Azért, mert érthetetlenül állsz, az emberek cselekedetei felett és az ami már neked evidens, de ők még képtelenek rá, szépen szétmarja a lelked. Megérteni mások cselekedeteit, lehetetlen vállalkozás és úgy gondolom, hogy éppen elég a sajátunk megértése is. Ez nem jelenti azt, hogy bele kell egyezni, vagy helyesnek kell tartani, egyszerűen csak felismerve az életünk ritmusát, be kéne látni, hogy "nem tudják mit cselekszenek". Az írás persze arról is szól, hogy " boldogok a lelki szegények". Talán ezt úgy lenne értelme lefordítanunk, hogy még nem ébredtek fel és ezért nincsenek tudatában a cselekedeteik következményeivel, így nem látják át mit okoznak ezzel, így nem érzékelik, hogy az élet nem annyira szűk, ahogy ők látják, így nem is akarnak felelősséget vállalni és nincsenek tudatában annak, hogy mit cselekszenek.
A felébredett ember viszont már mind ezt tudatosan átlátja, tisztában van azokkal a törvényekkel, amelyeket nem törvénykönyvekbe írtak, és saját fájdalmai tudatos megélése által, tisztában van azzal mit okoz, ezért igyekszik nem megcselekedni. A felébredésében a legnagyobb fájdalmat és kihívást pont az okozta, hogy nem tudattalanul sodródik tovább, hanem felismerte azokat a következményeket, amelyeket okozott és úgy döntött nem teszi többé. Onnantól fogva, hogy már tudod, hogy helytelenül, fájdalmasan viselkedsz sokkal maróbb helytelenül viselkedni. Mert tudod. Viszont azok, akik még mindig alszanak, nincsenek tisztábban ezzel és teljesen természetesen folytatják tovább a gaztetteiket.
Az, hogy ki mikor ébred fel, válik a cselekedeteiben felelősségteljessé egyéni és olyan dolgok irányítják, amire szintén nincs rálátásunk. Még szakmai körökben is ki merik mondani, hogy vannak bizonyos gaztettek, amelyek semmilyen külső segítséggel nem orvosolhatóak. Van aki hiába kap jeleket, hiába ölte meg több ember lelkét, hiába tarolt már le mindent és mindenkit, lelkileg annyira tudattalan, hogy nem is érzi ennek a súlyát. Ilyenkor mondják azt, még a pszichiáterek is, hogy az ilyennek valami óriási tragédia, betegség vagy baleset kell ahhoz, hogy a saját fájdalmain keresztül legyen lehetősége elgondolkodni a cselekedetei súlyán. Ezeket minden esetre nem irigylem. Viszont hiszem és látom, hogy mindennek eljön az ideje és mindenki megkapja a szembesítést, így vagy úgy.
Tehát a kérdés az az, hogy alszol-e vagy igyekszel felébredni, amíg még te dönthetsz?
Azok között, akik alszanak és azok között, akik ébredeznek alapvetően annyi a különbség, hogy míg az egyik játékszere az életnek, a szerepeinek és nincs tisztában az élet igazi törvényeivel, ezért azt gondolja bármit megtehet büntetlenül, a másik viszont átlátja, hogy mindenért felelős és minden visszatér hozzá, ezért nem cselekszi meg.
Véleményem szerint, ha megengedjük magunknak az érzelmek megélését és nem bújunk ki alóluk és azt is megengedjük magunknak, hogy szembesülünk azzal, hogy másoknak mit okozunk és mind ez tud az élet tiszteletével párosulni, felébredhetünk.
Az archetipusos mintáink addig játszatják velünk a szerepeinket, amíg játszani akarunk. Viszont ez egy kegyetlen játék és addig soha nem lesz vége, amíg nem döglöttél bele a tudatba, hogy ez is te voltál, mindezeket te tetted, majd nem döntöttél úgy, hogy egyszerűen abbahagyod. Akkor tudod abbahagyni, ha be mered vállalni hogy egy színdarabon kívüli életet élj, olyanokkal, akik már szintén nem játszanak. Azok akik meg még mindig a színpadon vannak továbbra is azt fogják hinni, hogy ez a jó és nincs más élet. Hisz tudod, "boldogok a lelki szegények". Én még is azt gondolom, hogy csak tudattalanok, mert tudattalanul megtehetsz bármit. Nem fog fájni. Ez a lényeg. Tudatosan, úgy, hogy tudod mit okozol, annyira fájni fog, hogy nem teszed tovább. Mindenki dönthet, saját belátása szerint.
Barna Berni ìró
