Mindig van még mélyebbre. 

Valahogyan nagyon távol kerültünk egymástól. Mert távol kerültünk saját magunktól. Nagy szakadékok tátonganak közöttünk, néha még a megmaradt hidakat sem vesszük észre. 

Hihetjük úgy, hogy az életünket a káosz uralja, de ha jobban körbenézünk (merünk körbenézni) láthatjuk, hogy tökéletes rend uralkodik. Ahhoz, hogy ezt meglássuk és ebben legyen egy viszonylagos nyugalmunk, valóban egy dolog fontos, az önmagunkkal elvégzett munka. Mert az önismeret valóban a legjobb önvédelem. Ha megkérdik tőlem a kételkedők mi értelme az önmunkának, mindig ugyanazt mondom. Az, hogy bármilyen helyzetben viszonylagosan nyugodt tudsz maradni.

Azt hiszem az egyik legnehezebb feladat elfogadni, hogy itt, ebben a színjátékban nem azonos szerepeket játszunk. Vagyis amíg észre sem vesszük, hogy ez egy színjáték és a függöny mögött van egy teljesen másik világ, archetipusos szerepeket játszunk. Az élet egy olyan színjáték, ahol pontosan azért játszunk végig mindent, mert csak is a megélések hoznak létre olyan érzelmeket, ami miatt fejlődni tudunk. Például: bántalmazott szerep megélése nélkül soha sem éreznénk meg, hogy milyen is az, mennyire fáj és nem tudna kialakulni az együttérzés. Pontosabban kell bántalmazottnak és bántalmazónak is lennünk azért, hogy megismerjük minden ízét ennek a játéknak és a tapasztalatok által okozott érzelmek segítsenek rádöbbenni arra, hogy ebből a körforgásból kiszállhatunk. Ha ide eljutsz, ha erre rá tudsz látni, már rendelkezel bizonyos szintű tudatossággal.