Miért?
Azt hiszem, hogy ez az a kérdés, amit újra és újra felteszünk. Feltesszük akkor, amikor veszteség ér minket és akkor is, amikor igazságtalannak érezzük a történéseket. Feltesszük ezt a kérdést, amikor szenvedünk, ha bántanak, vagy ha mások szenvedését látjuk. És feltesszük, mikor megbetegszünk vagy elveszítjük a szeretteinket. Ezt a kérdést én magam is feltettem ezerszer és rájöttem, hogy soha nincs rá jó válasz. Azt is látom, hogy amúgy sem akarnánk elfogadni a válaszokat, ha nem egyezik azzal, amit hinni szeretnénk, ami megnyugtatna minket. Ma már azt hiszem, hogy nincs jó válasz a tragédiák miértjére.
Sokszor látom és hallom, hogy mindenki a hitéhez igazodva próbál választ kapni, ami feldolgozás szempontjából egy jó kapaszkodó, de nem igazi válasz. Sok helyet bejártam és sok templomban imádkoztam már, olyanokkal, akik egy büntető Istenben hisznek, vagy abban, hogy a múlt életeink határozzák meg a sorsunkat. Mindent befogadtam és arra jöttem, rá, hogy ez sem lehet válasz, mert a feltétel nélküli szeretet nem büntethet, ellenkezik a lényével. A múlt cselekedetei pedig csak a szereteten át feloldhatóak.
Aztán én magam is beteg lettem és fura mód, már nem azt a kérdést tettem fel, hogy miért?
Hanem azt, hogy mit tehetek? Mit tehetek azért, hogy azt a rengeteg fájdalmat, amit megéltem, feldolgozzam? Hogy nézzek szembe azzal, hogy a tragédiáink, nem tűnnek el nyomtalanul, hanem elkezdik leépíteni a testünk és a lelkünk. Persze a genetika és a környezeti hatások is teszik a dolguk, de a tragédiáim, mintáim, félelmeim felett lehet hatalmam.
És ekkor, hiába interjúztam a világ legnagyobb Mestereivel, hiába tanultam tíz évet és lett a segítés a szakmám, alázattal kezdtem újra azt, hogy feltárjam ezeket. Nem volt ez biztos recept a gyógyulásra és ma sem az, de még is megerősített abban, hogy elkerülhetetlen a szembenézés, rengeteg fájdalmas dologgal, ha jól akarunk élni, bármennyi időnk is maradt.
Mert nem Isten és nem a Sors az, ami szenvedést mér ránk. Hanem mi emberek. Mi bántjuk egymást, mi ültetjük el egymásban a fájdalom magjait és mi vagyunk azok is, akik ezt kigyomlálhatják, akik megérthetik a saját szenvedéseik által, hogy mekkora felelősség az, ahogy bánunk egymással.
A miert?-,örök kérdés marad addig, amíg nem változtatod át arra, hogy-, hogyan? Mert arra talán soha sem kapunk választ, hogy mások vagy az élet, miért mérte rám a tragédiákat. De arra igen, hogy tudom ezt a saját feloldásomra fordítani?
Barna Berni
