Pontosan emlékszem rá, hogy mekkora ajándék volt az életemben, hogy a családomban soha nem hallottam azt, hogy “Ezt nem lehet!” Azt, hogy nem lehet más úton mint ahogy mások csinálják, vagy, hogy nem tehetünk meg valamit, persze ésszerű körülmények között. A családomban a jólét tudata azért lett erős, mert párosult hozzá a leleményesség és a bátorság.
Az én nagyszüleim is elvesztettek mindent, mint sokan, vallási, politikai, meg rang miatt. Nálunk mind három állt, úgyhogy a kisemmizés és újrakezdés nem volt ismeretlen. A Nagyapánk valami olyan elemi erővel teremtett, hogy ez az egész mintázatom megteremtette. Az a mondat, hogy :” Nincs, ezért nem tehetjük meg!” szerintem csak az, hogy : “ Hogyan teremtsük meg!”. Nagyapa aztán ilyeneket talált ki, hogy banánfákat nemesített és tette lakásban termővé és még sorolhatnám. Megteremtette ami kellett. Kreatívan.
Aztán a szüleim is ezt képviselték, persze rengeteg munkával, de valamiféle megengedésben, ahol ez működött. Sajnos többszörös családi tragédiák miatt ez a fajta jóllét részben elveszett, de a tanítás megmaradt: “ Engedd meg és teremts!”
Ennek okán soha senki nem bántott a családomban amiatt, hogy én alkotó ember vagyok és ez a munkám is. Ennek okán soha nem jött a nincs tudata, pedig Nagyapám halála és Apám betegsége miatt nincstelenül maradtam magamra és mindent magamnak kellett megteremteni, ami lássuk be nem egyszerű dolog nőként. De ment, annyira, amennyire itt mehet és szintén családi okok miatt nem tudtam “vagyont” teremteni, de minden mást, ami az élethez, a jó élethez kell, és megengedésben, a lényemből.
A nincs démona soha sem furakodott be az elmémbe, akkor sem, ha nem volt, mert akkor az hajtott, hogy bármit meg tudok teremteni, és így is lett.
De a mesékben aztán jönnek a nagy fordulatok és az én életembe is jött. Olyan közegbe kerültem ahol a csak korlátok között és nehezen és szokványosan lehet teremteni hitrendszer uralkodott. A szabad lényem meg lett ítélve, valami skarlátbetű lett, valami szégyen és azon kaptam magam, hogy azon agyalok, hogy : Nem fog menni úgy, ahogy addig és rosszul csinálom.
Nyilván én is tanulok és ha kell változtatok, mert ez az egészséges, de itt ez valamiféle támadás volt a lényem ellen, amit elhittem és bejött a nincs gondolata, lefagytam és nem is lett. Azóta is látom és érzem magamon, hogy nem tudom magamnak úgy megengedni a sikert, tétovázom, és sokat kell dolgoznom ezen.
Így működnek ezek. Lassan csepegtetett mérgek, amit magadba szívsz mert a legerősebb energia kapcsolódik hozzá, a szégyen.
A nincs szégyene. A szabadságod szégyene. Annak a szégyene, hogy máshogy akarod. Annak a szégyene, hogy nem akarsz szenvedni.
Miért nem működnek a megmondós teremtő technikák? A teremts nagy házat meg jóllétet? És miért azoknak megy, akiknek már van? Mert ha egy olyan mintában nevelkedsz, ahol szegénységtudat van még akkor is ha ehetnél amúgy két almát, de azt mondják, csak egyet engedhetünk meg magunknak, mert folyamatos félelemben éltek, egyszerűen ebben vagy, mig meg nem töröd a mintádat. Nem pedig béna vagy és szerencsétlen, hanem kódolt.
Aki abban nőtt fel, hogy van, az könnyedén megy tovább ezen az úton, ha valahol nem szégyenítik meg és azonosul ezzel érzelmileg.
Azt teheted, hogy visszanézel és felidézed ezeket a mintáidat és megoróbálsz tudatosan ránézni. Látni azt, hogy ez nem azonos az eredendő lényeddel, és elkezded megengedni magadnak azt, ami beled van ívódva és máshogy csinálni!
Valójában minden spirituálisnak nevezett dolog kőkemény cselekvés és a realításod megváltoztatása. Rohadt nehéz, de nem lehetetlen!
Te hol lettél megszégyenítve a jólétedben és a teremtő erődben?
Barna Berni
0
