4. FEJEZET: Kábelek és ostorcsapásokA rendőrfőnök soha nem vitte el Lászlót. Hiába hívtuk ki az éjszaka közepén, nem bilincselte meg, nem zárta be. Akkoriban, a kilencvenes években a falun ezt úgy intézték, hogy a főnök minden áldott alkalommal csak megleckéztette. Kicsit odacsapott neki, keményen helyretette az udvaron, László pedig olyankor elhallgatott, és visszahúzódott a sarokba. Édesanyám is próbálta őt kontrollálni, amennyire csak bírta, de Lászlót képtelenség volt megfékezni, ha ivott.Úgyhogy a napok csak teltek egymás után. Mentünk a mezőre, fejtük a teheneket, dolgoztunk sokat, utána pedig rohantam játszani a barátaimmal. De a veszély nemcsak otthon várt rám.A túlsó szomszédban lakott egy ember, aki elképesztően szigorú volt a gyerekeivel. Nem csinálhattak semmit, amit akartak, teljesen sarokba voltak szorítva. Egy nyári napon, amikor a patakban fürödtünk a többi gyerekkel, ez a szomszéd hirtelen megjelent a parton. Egy igazi állatterelő ostor volt nálánál, és minden szó nélkül elkezdett minket ütni vele a vízben. Rohantunk ki a patakból, ahogy bírtunk, miközben az ostor csapódott a hátunkon.Ugyanebben a szomszéd házban történt az a dolog is, ami majdnem az életembe került.Lementünk a pincéjükbe játszani. Nagyon alacsony volt a plafon, szinte alig lehetett kiegyenesedni. Ahogy ott mozogtam a sötétben, a fejem hirtelen hozzáért a villanykábelhez. Szabálytalanul lógott ki a falból, csupaszon.Abban a pillanatban akkorát ütött belém az áram, hogy megmozdulni sem bírtam. Iszonyatos erővel rázott meg, a következő pillanatban pedig elengedett, és szó szerint eldobott magától. Ahogy repültem, a fejem tehetetlenül betört a betonon. Nem emlékszem semmire, teljesen kiesett a kép. Csak feküdtem a földön ájultan. Amikor végre kinyitottam a szemem, már mindenki ott állt körülöttem, jöttek megnézni, hogy élek-e még. Tiszta vér volt az egész testem, ömlött a fejemből. A szomszédot ezért később nagyon csúnyán megbüntették a hatóságok, mert a kábelt nem lett volna szabad így otthagynia.Otthon sem volt könnyebb. Édesanyám is nagyon szigorú volt velem, megkövetelte a rendet és a munkát, nem volt nálunk kényeztetés. De a bajok ellenére is azt mondom: nagyon jó gyerekkorom volt ott a mamáéknál. Imádtam ott lenni. Ha nem lett volna olyan a nagybátyám, amilyen, akkor minden teljesen rendben lett volna a családban.

2. FEJEZET: Patakparti gátak és a pünkösdi búcsúNappal azonban a falu egy egészen más arcát mutatta. A mindennapi veszekedések elől a szabadságba menekültem. Alig vártam, hogy befejezzük a munkát a mezőn, máris szaladtam a szomszéd gyerekekhez, a barátaimhoz.A falu melletti patak volt a mi birodalmunk. Minden áldott napunk azzal telt, hogy a sárban térdelve, kövekből és faágakból hatalmas gátakat építettünk, hogy megduzzasszuk a vizet. A forró nyári napokon ott fürödtünk órákon át, nevettünk, és teljesen elfelejtettük a felnőttek világának minden baját. Ott csak gyerekek voltunk, szabadok és sebezhetetlenek.A nyár fénypontja mindig a pünkösdi búcsú volt. Minden egyes évben tiszteletünket tettük ezen a szent és hatalmas ünnepen, ami megmozgatta az egész környéket. A búcsú utáni délutánokon pedig kint ültünk a ház előtti kispadon, a kapuban. Néztük az elhaladó szekereket, a szomszédokat, beszélgettünk, és olyankor úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Idilli volt. De a falu pora mögött a családi házunk falai között minden áldott nap ott lógott a levegőben a feszültség. A mindennapi ordibálások és viták elől nem lehetett örökre a patakpartra menekülni.

5. FEJEZET: Szökés a sötétben és a megvadult paták ahogy telt az idő, a félelem nem kopott meg, sőt, egyre mélyebben rágta be magát a csontjaimba. Volt egy éjszaka, ami mindennél tisztábban megmaradt bennem. Édesanyám éppen bent volt a városban, így én teljesen egyedül maradtam a nagyszüleimmel abban a házban, ahol bármelyik percben kitörhetett a pokol. László aznap este is úgy jött meg, hogy a pálinka teljesen elvette az eszét. Az ordibálás és az ajtó rugdosása elviselhetetlen volt. Olyan szinten uralkodott el rajtam a pánik, hogy tudtam: ha ott maradok, megőrülök a rettegéstől. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy el kell menekülnöm.A bejárati ajtó felett volt két pici ablak. Felmásztam, valahogy átpréseltem magam a szűk nyíláson, és kimásztam a sötét udvarra. Arra is figyeltem, hogy az ablakot visszahúzzam magam után, nehogy észrevegyék, hogy eltűntem. Kiloptam magam a kapun, és kimentem a koromsötét országútra. Az éjszaka közepén, gyerekként álltam a falu szélén, és elkezdtem stoppolni. Huszonöt kilométerre volt a város, fogalmam sem volt, ki fog felvenni, de a vadidegen autósoktól kevésbé féltem, mint a saját nagybátyámtól.Végül megállt egy autó, és bevitt a városba. Amikor hajnalban, halálra váltan hazaértem a tömbházlakásunkba, azt hittem, anyám megölel majd, hogy megmenekültem. De nem ez történt. Ő a maga szigorával azonnal megleckéztetett. Iszonyatosan leszidott, hogy ilyet soha többé nem szabad csinálnom, mert egy gyereknek az éjszaka közepén stoppolni az országúton életveszélyes. Igaza volt, de én akkor csak azt tudtam, hogy otthon, a faluban még nagyobb veszélyben éreztem magam.A falusi életben azonban a természet is tartogatott olyan pillanatokat, amikor az ember tehetetlennek érezte magát.Egy forró nyári napon kint voltunk a mezőn mindannyian. Gyűjtöttük a szénát, amikor a semmiből egy hatalmas, fekete vihar kerekedett. A hegyek felől olyan gyorsan jöttek a villámok, hogy azonnal pakolnunk kellett, és indultunk haza a szekérrel. Ahogy kiértünk a főútra, a lovak a vihar dörgésétől és a mellettünk elhúzó hatalmas, zajos kamionoktól teljesen megvadultak. Elvesztették a fejüket, megbokrosodtak, és vágtatni kezdtek, magukkal rántva a súlyos kocsit.Óriási volt a káosz. Nagytatám, az öreg János megpróbálta fogni a gyeplőt, de a zűrzavarban szerencsétlenül lépett: a lába egyenesen beleszaladt a kanapába (a szekér vasalt részébe), ami tiszta erőből átvágta a talpát. A vér azonnal elöntötte a deszkákat. Halálosan megijedtem, azt hittem, ott helyben elveszítem a papámat. Végül sikerült megállítani a lovakat, és Tatát azonnal kórházba szállították. Hetekig aggódtunk érte, de szerencsére erős ember volt, és végül minden rendbe jött.Ezek a napok így teltek: ha éppen nem László elől menekültem a kisablakon át az éjszakába, akkor a mezőn kellett megküzdenünk a megvadult állatokkal és a viharral. Mégis, a sebek mindig begyógyultak, és én a következő hétvégén újra ott voltam, mert az a falu volt az életem.

3. FEJEZET: Kártyavár a sötétbenAkkor voltam a legboldogabb, amikor csend volt. Amikor László vagy nem volt otthon, vagy éppen békésen aludt, a ház átváltozott a nyugalom szigetévé. Azok az esték voltak a legdrágábbak számomra. Beültünk a konyhába, meggyújtottuk a lámpát, és előkerült a kopott kártyapakli. Ott ültem Tatával, anyámmal és a drága, siket Mamámmal.Mama mindkét dobhártyája beszakadt, egyetlen hangot sem hallott a világból. De amikor ott ültünk az asztal körül, és kártyáztunk, nem kellettek szavak. Mama arcára olyankor kiült a béke, látta a mosolyunkat, és tudta, hogy abban a pillanatban biztonságban vagyunk. Ezeken az estéken igazi család voltunk. Nevettünk, játszottunk, és elhittem, hogy a jóság győzhet a házunkban.De a csend sosem tartott örökké.A kilencvenes évek erdélyi falvaiban ha elment az áram, a sötétség sűrűvé vált. És a sötétséggel együtt megérkeztek a léptek az udvarról.– Nyissátok ki! Nyissátok ki, mert rátok gyújtom a házat! – ordította László odakintről.Már megint részeg volt. A tomboló, őrjöngő vadállat, aki fegyverként használta az egyetlen épen maradt, iszonyatos erejű jobb karját. A szobámban feküdtem az ágyban, a paplant a fejemre húzva, a testem pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Hallottam, ahogy Tata megpróbálja csitítani. És aztán jött az első csattanás. László ököllel, válogatás nélkül ütötte, bántalmazta a saját szüleit. Az ajtót rendszeresen ránk rúgta, ránk ütötte, fenyegetőzött, zaklatott minket. Az éjszakák nem az alvásról szóltak, hanem a túlélésről.– Hívd a rendőrséget, János! Hívd a faluból a főnököt! – suttogta ilyenkor anyám vagy Tata kétségbeesetten.Kovács úr, a falu rendőrfőnöke jól ismerte a járást. Nem egyszer fordult elő, hogy hajnali kettőkor, civil ruhában, egy elemlámpával a kezében kellett átvágjon a falu sarában, hogy leszerelje a félkarú őrültet. Amikor a főnök megérkezett, László hirtelen visszavonult, mint egy sarokba szorított farkas, de a feszültség ott maradt a levegőben. Gyerek voltam, aki egyszerre érezte a világ legnagyobb boldogságát a patakparton és a kártyaasztalnál, és a legmélyebb, bénító félelmet, amikor az éjszaka bezörgetett.

1. FEJEZET: A paradicsom és a fejsze suhogásaA kilencvenes évek közepén a világom két teljesen különálló részből állt. Volt a tömbházak szürke, zajos városa, ahol születtem, és volt a Csíki-hegyek lábánál meghúzódó, eldugott kis erdélyi falu, amit csak úgy hívtam: az Otthon. Hivatalosan városi gyerek voltam, de a lelkem minden darabkája azon a poros, tehénszagú faluhelyen maradt, ahol a nagyszüleim éltek. Imádtam ott lenni. Életem első tíz évében szinte csak az járt a fejemben, mikor mehetek végre vissza, a problémák ellenére is csak az éltetett, hogy ott lehessek.Minden áldott péntek délután, amint megszólalt az utolsó iskolacsengő, már indultunk is. Édesanyám, Ilona nemcsak letett engem a nagyszülőknél, hanem ő maga is ott maradt velünk napokra, sőt, hetekre is. Csak ritkán, a dolgai intézésére utazott vissza a városba. Sokat és keményen dolgoztunk mindannyian. Rengeteg állatunk volt, köztük tehenek, a földet meg kellett művelni, a szénát be kellett takarítani, így anyámmal és a nagyszüleimmel együtt jártunk ki a mezőre.Tata és Mama. Számomra ők jelentették a világ közepét. János és Erzsébet. Mindennél jobban szerettem őket.De ennek a paradicsomnak volt egy sötét, félelmetes árnyéka is. Egy árnyék, amelynek csak egy karja volt.László, anyám bátyja is abban a házban élt. Egy szerencsétlen balesetben, még fiatalon, a vonat levágta a bal karját. De senki se gondolja, hogy a fél karja tehetetlenné tette. László félelmetes fizikai erővel bírt. Jobb kézzel úgy emelte meg a súlyos fahasábokat, úgy forgatta a fejszét, mintha két ember ereje lakott volna benne. És még valami lakott benne: egy feneketlen, dühös démon, amit szilvapálinkával etetett. Amikor László józan volt, csendesen dolgozott a gazdaságban. De amint lement a nap, és a kocsmából hazatérő léptei recsegtek az udvaron, a boldog gyerekkorom egy szempillantás alatt változott át rettegéssé. Nem a helyet nem szerettem, hanem azokat a mérgezett pillanatokat, amikor a nagybátyám inni kezdett.